"A diagnózis...egy segítség, iránymutatás" - Interjú a zűrzavaros család blog szerzőjével
A zűrzavaros család blog szerzőjével beszélgettem a sajátos nevelési igényben érintett családokról. Interjúalanyom nevét, a gyermek érdekeit nézve, anonimitásban tartom.
Mi az, amit a hétköznapjaitokban a legnagyobb különbségnek láttok azokhoz a családokhoz képest, ahol nem jelenik meg a sajátos nevelési igény?
A leterheltség és a lazaság. Sajátos nevelési igényű gyermeket nevelni mindenki számára több elfoglaltság, nagyobb odafigyelés, nagyobb tudásigény.
Nálunk logopédiai nehézség van, ez napi szintű gyakorlást igényel, különórákat, nehéz döntéseket: milyen fejlesztésre vigyem, hogy maradjon meg azért a magánélete, hogyan legyen önbizalma, hogyan kezeljük a környezet sokszor nem támogató hatásait.
A lazaságot pedig hiányolom. Nálunk tétje van minden kis lépésnek, minden választásnak. Ezt, ahogy nőnek sem tudjuk elengedni, mert hiába változik, fejlődik, mindig jönnek új kihívások, amiért lehet aggódni. Mint minden szülőnek egyébként. :)
Mi a tapasztalatod, hogy fogadja a környezet, vagy akár a tágabb család a sajátos nevelési igény kategóriába kerülést? Inkább megkönnyebbüléssel, hogy a látott tüneteknek "van oka", esetleg negatív megítéléssel?
Azt látom, hogy a környezet és sokszor a szakértői gárda oldaláról is van egy nem szembenézés, a probléma tologatása. Mivel nálunk nem indult be időben a beszéd sokáig hallgattuk, hogy azért van mert "nem mondókázok eleget", "nem nevelem jól", aztán meg, hogy "de ráér 3 éves koráig", meg "majd közösségben". Szerencsére valahogy átküzdöttük magunkat ezen és aztán végre kaptunk segítséget.
Én úgy látom, hogy a diagnózis - akármi legyen is - egy segítség, iránymutatás.
El lehet indulni, tudjuk mivel állunk szemben. Mi, ahogy elkezdtük a logopédiát a gyerek azonnal elkezdett beszélni. A feldolgozásban nekem nehézséget a kihagyott idő jelent kizárólag: ha az első segítségkéréskor megkapjuk a megfelelő választ egy évet nyertünk volna.
Mit javasolnál azoknak a
szülőknek, akiknek gyermeke most kapta meg az SNI kategóriába sorolást?
Az én gyerekeim is kérdezték, hogy "én nem beszélek jól"? Erre az a válaszom, hogy mindenki másban jó: neked a beszédben vannak dolgok, amik nehezebben mennek, de ez gyakorlással sokat javítható. És például matekból és rajzból verhetetlen vagy. Ráadásul a beszéd is több mindenből áll: fogalmazási készség, szókincs, nyelvtan, észlelés és artikuláció (nem logopédusként, a gyereknek így szoktam leírni.) Az első kettőben pedig szuperügyes a gyerek. Bármit elmond, elképesztő szókinccsel.
Én mindig úgy tekintek erre, hogy mind a két oldalát nézem. Például egy ADHD-s gyermek szuper problémamegoldó, kreatív, elképesztő ügyes tud lenni a sportokban, stb. Nagyon fontos megtalálni azt a pontot, ami a gyerek erőssége és ugyanolyan elánnal építeni, mint ahogy a fejlesztésekre fókuszálunk.
Mit szeretnél megváltoztatni a környezetedben, vagy mit
látsz a legnagyobb problémának?
Egy szóval: a tudatlanságot, és ami ebből ered: az előítéleteteket, a rugalmatlanságot, az elzárkózást. Nekünk az elején, amikor még nem, vagy csak alig beszélt, nagyon meg kellett küzdeni azzal, hogy a gyerek nem buta. A logopédiai problémánknak semmi köze az IQ-hoz. A sajátos nevelési igény körébe tartozó nehézségek többségének (így például a különféle "disz"-eknek, mint a diszgráfia, diszkalkulia, stb.) semmi közük az IQ-hoz. Sokszor ezek a gyerekek kiemelkedően okosak. Ennek volt egy második fellángolása az iskolaválasztásnál, amikor mindenki úgy értelmezte, hogy "kisegítő iskolába" megyünk. Nagyon kevés a normális párbeszéd erről. Az sem segít, hogy a kommunikáció legtöbbször SNI kapcsán az autizmusról zajlik (az is sokszor felületes), néha beszélünk még az ADHD-ról, de ennyi.
Alig esik szó más nehézségekről, vagy hogy a nehézségek jórésze egyszerűen a rendszerből adódik: pl. a poroszos iskolarendszer elviselhetetlen egy ADHD-s gyermeknek, és ez NEM a gyerek hibája, egyszerűen nem passzol a rendszerhez. Egy finn rendszerben pedig sokszor nagyon jól működik.
Keveset beszélünk arról is, hogy apró lépésekkel, segítséggel óriásit segíthetünk egy ilyen gyereknek, és így végső soron magunknak is. Például az ADHD-s gyerek állhasson fel órán és hadd menjen ki a folyosóra futni egy kört. A beszédészlelési gondokkal küzdő gyerek üljön az első sorban középen és még számtalan ilyen aprósággal lehetne könnyebbé tenni az iskolai jelenlétet.
Úgy tűnik tehát egy sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő szülőnek akár konkrét elképzelései is lehetnek arról, miként lehetne segíteni az érintetteket a mindennapok során. S hát kinek lehetne jobban hinni, mint aki nap, mint nap tapasztalatokat gyűjt? Halljuk meg tanácsaikat!
* Zaka Dóra pszichológus írása.